Magánfotó és magánlevél:
Létay Verának írta Feleki László 1975-ben. Azért teszem közzé Létay Vera kéziratos hagyatékából honlapján, mert felfed valamit a lényéből áradó varázslatos hatásból, amely annyi kortársát megejtette, miközben ő maga az Élet és Irodalom színikritikusaként éveken át rendszeresen írt kérlelhetetlen kritikáival ezekben az években vívott ki magának általános elismerést és szakmai presztízst: „Mint látható – írja a levél és a fotó szerzője − Maga a kép fénypontja, s azzal a varázslatos fiatalsággal néz bele a közvetlen világba, amelynek puszta gondolatára megfagy a vér a telefonban említett színpadi szerzők ereiben, már nem is tudom, melyikről volt szó, de mindegy: madár az madár, csak egyszárnyú legyen.”
Közel fél évszázad múltán minden egykori magánügy, magándokumentum − levél, fotó, naplófeljegyzés −, ha nem is veszti el teljesen magánjellegét, kordokumentummá is válik. Az időbeli eltávolodás egy pontján még a saját családi fotóinkon látható szeretett alakokban és arcokban is megjelenik valami „többlet”, kiül valami rájuk a „közösből”, a történelmi korszakból, a társadalmi életvilágból, a „korszellemből”. A régi családi fényképeken „beszélni kezd”… (a teljes szöveg a pdf-ben)
